Reggeleink

Ez az első bekezdés több szempontból is mérföldkő, egyrészt nagyon régen írtam saját gondolatokat koherensen, szinte érzem, ahogy a mentális klaviatúrám billentyűiről az ujjbegyeimre tapad a por. Másrészt pedig ott van az a ‘vissza a gyökerekhez’ érzés, hiszen pár éve el sem tudtam képzelni a mindennapjaimat írás nélkül, számtalan eldugott Word dokumentum ücsörög a külső vinyómon érintetlenül, némelyik túl fájdalmas az újraolvasásra, némelyik túl kellemetlen, de mindegyik régi.

Ennek a bejegyzésnek viszont a reggeleink címet adtam reflexből, hiszen hogyan is lehetne elkezdeni egy blogot másképp, mint ahogyan egy napot? Rögtön eszembe is jut mindkét ébredésem, mert hát az állatokkal együtt élők van, hogy többször is átélhetik a nap kezdését. Kettős érzések fognak el már hajnali ötkor is, amikor a 15 éve ismert ősz vizslaarc bámul bele a képembe kérve, hogy emeljem fel a takarót, mert hiába a nyári hőség, ő minél közelebb szeretne lenni és bár utálom, ha felébreszt, körülbelül egy perc után bocsátom meg neki. Mert a kutyám, mert puha és szeretem. Két óra múlva azt álmodom, hogy vattacukrot nyomnak az arcomba, a háttérben még felsejlik egy körhinta, aztán ahogyan szertefoszlik a kép úgy erősödik a fel a macska ütemes dorombolása, mint egy kis motor, miközben az arcát az arcomhoz dörgöli. Nagyon éhes, ő mindig nagyon éhes és ezt mindig óriás kiabálások közepette adja elő, elkísér a vécére is aztán ki a konyhába, majd végre belefejelhet egy tál macskakajába. 
A reggel még mindig tart, az első kutyaséta alkalmával szeretek kicsit visszaaludni, lazán fogom a pórázt és csak bámulom, ahogy öreg vizslám szaglászik és a dolgát végzi, néha eszembe jut, hogy vajon mennyire látszik, hogy félig pizsamában vagyok. 
A legszebb pillanatban pedig kattan a vízforraló, elkészül az első kávé és nyugodtan ülök le szokásos reggeli rituálémhoz miközben a macska és a kutya kényelmesen visszaalszik, nekem pedig elkezdődik a nap.